2. rész

Ébresztőm szokásos zajára keltem. Felültem az ágyban, nyújtózkodtam és kikeltem a kényelmet nyújtó paplan alól. Átsétáltam a fürdőszobába a reggeli teendőket elintézni. Megmostam a fogam és az arcom, majd betettem a kontaktlencsém. Visszaballagtam a szobámba és felvettem a tegnap előkészített ruháimat. Táskámat kézre fogva elhagytam a szobám. Lebaktattam a lépcsőn a konyha felé véve az irányt. A székre helyeztem az iskolatáskám és készítettem magamnak reggelit.
Anyuék szokásos jókívánsága a hűtőre ragasztva: Vigyázz magadra, kincsem! Egy hét múlva találkozunk. Sok puszi: Anya és Apa.
Apuék tegnap mentek el. Egy kicsit félek így magamba és z a tény sem nyugtat meg, hogy Mr. Carbell mindennap meglátogat. Sőt, inkább jobban aggaszt. Megrémiszt ahogy a sötét szemeivel fürkészett mikor találkoztunk és a vacsora alkalmával sem hagyott alább ez a frusztráló érzés. Ennek ellenére várom, hogy este jöjjön.
A reggelimet befejezve, hátamra vettem a táskám és kiléptem a bejárati ajtón. Magam után gondosan bezárva indultam el az iskolába. Nem lakom messze, ezért is nem veszem igényét a tömegközlekedésnek. Amúgy sem bírom a tömeget.
Hamar az iskolához értem. Meglöktem a hatalmas ajtót és beléptem a gyerek zsivajtól hangos épületbe. Köszöntem a portásnak és az osztályterem felé vettem az irányt. Beléptem és a szokásos kora reggeli arcok fogadtak.
Elmotyogtam egy "jó reggelt" féleséget és leültem Maggie mellé a padba.
- Szia! - köszönt csillogó, hatalmas szemekkel - Szüleid elmentek? - érdeklődött.
- Igen, tegnap este. - válaszoltam kérdésére.
- Szívesen felajánlanám, hogy gyere addig hozzánk, hogy ne légy magad, de tudod, hogy nem engedik. - a mondat végére elszontyolodott.
- Tudom. Mindenesetre, köszönöm. Egyébként jól megleszek. - mosolyogtam rá megnyugtatásképp.
- Elhiszem. - viszonozta mosolyom - Jut eszembe! A vacsora hogy sikerült? - kapta fel hirtelen fejét.
- Egész jól. - feleltem tömören.
Maggie észrevette szótlanságom és csak mosolyogva bólintott, majd vissza fordult könyve felé.
Remélem nem bántottam meg.
Előhalásztam a könyvemet az órára és vártam a csengőt ami hamar el is érkezett.
Sóhajtottam egyet. Megint kezdődik egy eseménytelen, fárasztó hét.

***

Fáradtan bár, de megkönnyebbülve sétálok haza. Az ajtó elé érve egy szál fehér tulipán fogadott. Mosolyogva felvettem és megszagoltam. Kedvenc virágom illata édesen kúszott orromba. 

Van egy sejtésem, hogy Mr. Carbell hagyta itt vagy küldte ide. Egyáltalán nem érdekel. Arnyos geztus, bárki is küldte. Előhalásztam a kulcsot és bementem a házba. Lecuccoltam a kanapéra és kerestem egy vázát a tulipánnak. 

Felszaladtam a szobámba. 

Kezembe vettem a szemüvegem és a fürdőbe sétáltam.

Kivettem a kontaktlencsémet, gondosan elraktam és felvettem a fekete keretes szemüvegem. Itthon mindig szemüvegben vagyok.

Visszamentem a szobámba és előszedtem a holnapi tanulni valót.

 Lementem a nappaliba, lepakoltam a könyveket és besétáltam a konyhába egy pohár vízért és egy tál gyümölcssalátáért. Leültem a kanapéra és tanulni kezdtem, közben csipegettem a finom gyümölcsöket.

Elég sokat tanulok. Első éves vagyok a gimiben, irodalom szakosként. Az anyagok többsége ismerősen cseng, de nem veszem félvállról. Szeretnék jól teljesíteni. Igyekszem egyensúlyt tartani az életemben. Minden tőlem telhetőt megteszek a tanulás terén, e mellett, viszont próbálkozom barátkozni, ismerkedni, hogy esetleg bekerüljek egy baráti társaságba. Ez utóbbi, viszont nem igazán sikerül.
A tanulást befejezvén, kezembe vettem a tányért és a konyhába mentem. Elmosogattam azt a pár tányért, ami még a mosogatóban hevert.
Több teendőt nem találván, neki álltam sütni. 
Szeretek finomságokat összeütni olykor-olykor. Csokidarabkás, kakaós muffint dobtam össze egy negyed óra alatt. 
Míg sült a süti, összepakoltam a cuccaimat és felvittem a szobámba.

Pont mire leértem, csengettek. Mentem ajtót nyitni és kisebb döbbenetemre, Mr. Carbell állt az ajtóban. Mondjuk nem vártam mást. Nincs is kit várnom. 
A férfira pillantottam, aki élesre vasalt öltönyben és csodálatos tekintettel állt előttem. Nem tudtam abbahagyni bámulását. Annyira gyönyörű ez a férfi. Miket gondolok? Ő jóval idősebb, mint én és valljuk be; nem állna le egy ilyen kislánnyal.
Zavaros gondolataimból Mr. Carbell zökkentett ki.
- Üdv, Kis hölgy! - köszöntött szórakozottan.
- Jó napot. - makogtam zavartan és arrébb álltam az ajtóban, hogy betudjon jönni. 

- Jöttem leellenőrizni téged. - eresztett felém egy mosolyt.
- Gondoltam. Mi másért is jött volna? - tettem fel a költőinek szánt kérdésem.
Enyhén megdöbbentem bunkó stílusomon. Nem ilyen vagy, Emmy.
- Lenne pár ötletem. - közölte kimérten és körbe sétált a nappalin. 
Szemöldököm homlokomra szaladt megjegyzésén, de inkább csöndben maradtam. 
Szeme a vázában nyugvó tulipánra vetődött. Kifejezéstelen arccal szemlélte tovább a nappalit.

Lehet nem is ő küldte? Kissé elbizonytalanodtam. De más nem küldhette. Főleg nem tulipánt. 
Gondolatmenetemet a süti zavarta meg. 
Teljesen kiment a fejemből.
Gyorsan a konyhába szaladtam. Kiszedtem a majdnem odaégett muffinokat és a konyhapultra raktam a tepsit.
Visszasétáltam Mr. Carbellhez, aki időközben helyet foglalt a kanapén. Jelenlétemre rám emeltem gyönyörű íriszeit. Emmy, állj le! - emlékeztettem magam a helyzetemre.
- Kér egy kis muffint? Most vettem ki a sütőből. - kérdeztem udvariasan.
- Elfogadom, köszönöm. - mosolygott melegen.
Pakoltam pár darab sütit egy tányérra és Mr. Carbellhez sétáltam. Leraktam az azstalra a tányért.
- Inni kér esetleg valamit? - jutott eszembe.
- Egy pohár vizet elfogadnék. - mosolygott továbbra is.
Bólintottam és visszasétáltam a konyhába. A szekrényből kivéve egy üvegpoharat, töltöttem bele vizet.
- Köszönöm. - adtam, oda a vízzel teli poharat.
Helyet foglaltam a kanapé végében, a tisztes távolságot meghagyva. Mondjuk nem tudom milyen távolságról lenne szó. Inkább csak félek, hogy zavarba jövök.
Mr. Carbell összehúzott szemöldökkel figyelte a köztünk lévő, elég nagy helyet.
- Félsz tőlem, Emmy? - tette fel a kérdést. 
- Nem! - vágtam rá kicsit túl gyorsan.
Mondjuk nem igazán tudom. Megrémisztene?
- Akkor ülj közelebb. - paskolta meg a mellette lévő helyet. 
Vonakodva közelebb ültem, de még így is volt egy embernyi férőhely.
Mr. Carbell sóhajtott, majd egy mozdulattal minden távolságot megszüntetett köztünk. Egy pár pillanatra tüdőmbe rekedt a levegő, ahogy combjaink és karjaink összeértek. Mr. Carbell nem zavartatta magát. Kezébe vett egy muffint és komótosan enni kezdte. 

1. rész

Egyik tavaszi délutánon masnis balerina cipőmben slisszoltam végig abban az irodaházban, ahol apám dolgozik. 

Ma elmaradt az utolsó órám, és eszembe jutott, hogy úgyis olyan kevés időt töltök apával a munkája miatt, mert nagyon keményen dolgozik, úgyhogy meglepem őt egy kidebb látogatással. Még sosem jártam itt bent nála, gondoltam pont itt az ideje.

A recepción megkérdeztem, hogy hol latálom az irodáját, majd félénken járva a folyosók rengetegét meg is találtam a 126-os ajtót.

A bejárat előtt egy 25-30 év közötti sármos férfi álldogált.

- E-elnézést... -köszörültem meg torkomat, mire a férfi csak végig mért csokoládé-barna szemeivel. Gondolom csodálkozott, hogy mit keres ez a taknyos kölyök egy ilyen puccos irodaházban.

- Emmy. - köszönt felém apám az íróasztala mögül. Mosolya még szélesebb és őszintébb volt, mint általában. -Mi szél hozott erre?

- Gondoltam benézek hozzád. - böktem ki.

- Jaj, még nem is ismered Mr. Carbell-t. - sietett az ajtó felé apu, mivel én még mindig ott toporogtam. -Emmy, ő William Carbell, a főnököm. Mr. Carbell, ő Emmy, a lányom.

Micsoda? Ez a fiatal férfi apám főnöke?

Mikor otthon beszélt róla, hogy milyen határozott és kifinomult személyiség, én egy 50-es, 60-as ember képét láttam magam előtt.

Meglepettségemben még a kezemet is elfelejtettem volna oda adni kézrázásra, ha apa enyhén meg nem ütögeti a vállamat.

- Örvendek. - erőltettem magamra egy zavart mosolyt, majd kezemet Mr. Carbell tenyerébe helyeztem, de a várt kézrázás helyett egy csókot lehellt kézfejemre. 

Apámnak igaza van... Tényleg kifinomult úriember ez a William Carbell.

Ámuldozásomat apa mély, dörmögő hangja szakította félbe.

- Szóval, áll a mai vacsora meghívás hozzánk?

- Természetesen. -bólintott határozottan Mr. Carbell. - Mindenképpen meg kell ünnepelnünk az előléptetését.

- Apa! Ezt eddig miért nem mondtad? Gratulálok! - öleltem meg aput olyan erősen, ahogy csak tudtam, hiszen nagyon megérdemli ezt az előléptetést, amiért ilyen keményen dolgozik.

- Nekem most mennem kell, van még pár elintéznivalóm. A vacsorán találkozunk. -mondta Mr. Carbell, majd búcsúként újabb kézcsókot kaptam tőle. Mind eközben, mint ha olvasott volna a gondolataimban, vagy megbabonázott volna a tekintetével. Nem is tudom, melyik lenne rosszabb. -Örvendtem a találkozásnak.

*  *  *

Délután legfőképpen anyának segítettem sütni-főzni a konyhában.
Sosam voltam az a lány, aki ha vendéget vár, több órán keresztül csak áll a ruhásszekrény előtt, és nyavajog, hogy nincs mit felvennie a tengernyi ruhája közül. Ilyen alkalmakra nekem csak egy kis fekete ruhám van, és szerintem ez pont megfelelő.
A vacsorára különösen nagy figyelmet forditottunk, elvégre mégis csak apám előléptetéséről van szó, ráadásul a főnökét látjuk vendégül.

*  *  *

- Emmy, drágám! Kinyitnád az ajtót, kérlek!? - kiáltott fel anya az emeletre. Ő még az asztalt terítette. Én erőlödtem, hogy segíteni akarok, de elküldött átöltözni. Apa pedig éppen az alkalomhoz illő bort kereste.
Gyorsan megigazítottam a fejem tetején elhelyezkedő kontyomat, majd gyorsan az ajtó felévettem az irányt, hogy fogadhassam Mr. Carbell-t.
A szokásos kézcsókkal köszönt, majd egy csokor vörös rózsát nyomott a kezembe.
- Ezt neked hoztam, kis hölgy. - mondta Mr. Carbell, vonzó mosollyal az arcán.
- Milyen kiszámítható. - gondoltam magamban, de e helyett csak ennyit motyogtam: Köszönöm.
- Nem tetszik? - kérdezte William eléggé meglepetten. Gondolom eddig legtöbb helyen bevállt neki... Bármi is ezzel a célja.
- Nem azt mondom, hogy  nem tetszik,... - hogy is mondhatnám, hogy ne sértsem meg - ...Csak elcsépeltnek tartom. -Hát, ez nem jött össze.
- Ez most azt jelentse, hogy ha egy férfi virágot visz egy hölgynek, az szerinted régi módi?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Csupán azt akartam ezzel mondani, hogy szerintem egyesek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a rózsának. - Ezt tényleg én mondtam volna? Talán a kifinomultság ragályos.
- Szóval a rózsával nem értesz egyet. Akkor mégis milyen virág lenne megfelelő a számodra?
- Esetleg orchidea. Vagy tulipán. A tulipán csak tavasszal nyílik, ezért sokkal kulönlegesebb. Ráadásul most tavasz van. - jegyeztem meg mellékesen.
Mr. Carbell erre csak elegánsan megigazította zakóját. Úgy
Látszik zavarba hoztam. Lehetséges ez?

*  *  *
Vacsora alatt végig a tányéromat bámultam, és az azon levő finom falatokat. Ennek legfőbb oka az volt, hogy próbáltam William Carbell tekintetét elkerülni.
Szépen bemutatkoztam, hogy milyen nagy szám van. Nem tudom mi lelhetett engem.

- Emmy. - szólt hozzám végül apu, mikor anyu felszolgálta a desszertet. Azt hittem le akar szídni, mert vacsizás közben próbáltam magamat kihúzni a beszélgetésből, és körülbelül 10 percenként jártam ki vécézni.
De nem ez történt.
- Hétvégén anyád és én elutazunk egy szállodába, hogy megünnepeljük a házassági évfordulónkat. Tudod mióta halasztgatjuk már, de most végre kaptam egy kis szabadságot Mr. Carbell-nek köszönhetően. Nem tudnád megkérni az egyik barátnődet, hogy egy hétig náluk maradhass?
- Jesszusom, miért most kell ezt megbeszélnünk? - gondoltam magamban, de a tekintetem tuti, hogy elárulta mire gondolok.
Ráadásul elég kínos nekem ez a téma.
A szüleim úgy tudják, hogy nekem vannak barátnőim, de az igazat megvallva csak egy barátnőm van, Maggie.
Az egész suliból csak őt vagyok képes elviselni 5 percnél tovább, mivel mindenki más csak a "tegnapi buliról" és a pasizásról/csajozásról képes beszélni. Maggie az egyetlen aki megért engem.
Megkérdezhetném tőle, hogy aludhatnék-e náluk amíg a szüleim távol vannak, de előre tudom, hogy a válasz nemleges, ugyanis Maggie apja nagyon szigorú, és hétköznap nem mehet át hozzájuk senki.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - válaszoltam apu kérdésére.
- Akkor fogadhatnánk bébi csőszt. - tanácsolta anya.
- Anyu, megleszek én itthon egyedül. Elég érett vagyok hozzá.
- De nem hagyhatunk egyedül egy teljes hétig. - akadt ki apu.
- Ha gondolja, uram, átnézhetek Emmy-hez, amíg távol vannak. - ajánlotta föl Mr. Carbell, ami -anyát elnézve- nem csak engem lepett meg. - Minden nap átjönnék hozzá, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e.
- Nem is tudom... - vakargatta meg az állát apu, mélyen elmerülve gondolataiban. - Nem lenne megterhelő magának?
- Számomra a megtiszteltetés, hogy rám bízzák a lányukat. - William most is hozta a jómodorát, mint mindig.
- Emmy, drágám. Neked megfelel, ha Carbell úrra bízunk ezen a héten?
- Persze. - bólogattam egyetértően, hiszen úgy sincsen más választásom.
- Megegyeztünk. - rázott kezet Mr. Carbell apámmal, mint ha csak egy üzleti megállapodást kötöttek volna.
 - Ja, és szólítsanak csak nyugodtan William-nek. - tette hozzá mosolyogva.

Micsoda hétnek nézünk elébe...