Mr. Carbell nem zavartatta magát. Kezébe vett egy muffint és komótosan enni kezdte.
- Nagyon jól áll a szemüveg - jegyezte meg, miközben rám emelte csillogó szemeit.
Automatikusan megigazítottam az orromon a szemüvegem és elmotyogtam egy köszönöm félét.
- És milyen a suli? - érdeklődött.
- Öhm, jó - válaszoltam tömören. Kissé túl tömören.
Nem sok kedvem volt társalogni. Óh, pedig mennyi kedvem lenne hozzá, de nem szabad!
- Jó? Bővebben? Tanulás, tanárok, barátok? - faggatott tovább.
- Miért érdekli? - rivalltam rá.
Nem hiszem, hogy bármi köze is lenne a magánéletemhez. Főleg, még ha lenne is.
- Ez is a hatáskörömbe tartozik. Tudni akarom - felelte nyugodtan.
- Jegyek terén minden rendben. Bírom a tanárokat és vannak barátaim - adtam be a derekam és a szüleimnek beadott kis szövegemet hadartam el.
A suliban Maggien kívül nem kedvelnek. Ez elég hervasztó, mivel nem tudom mivel értem el, hogy szekálásra bírjam ezzel a többieket.
- És a fiúk? Velük mi van? - velük mi van? Ezt én is kérdezhetném.
- Mi lenne? Semmi. - nem volt még barátom. Nem közelednek felém a fiúk. De nem sok kedvem van a gyerekességükre. Nem bírnám.
- Nem volt még barátod, Emmy? - kérdezte komolyan.
Kissé megrémített tekintete, így gyorsan elkaptam róla.
- Nem - feleltem halkan.
- Finom a muffin - váltott témát.
- Köszönöm - jól esett, hogy ízlik neki. Féltem, hogy odaégetem.
Mr. Carbell megette a neki hozott muffinokat és a poharat szájához emelve kortyolgatni kezdte.
Azon kaptam magam, hogy Mr. Carbellt bámulom. Annyira, de annyira vonzó. Kócos, világosbarna haja rendezetlennek tűnt, mint aki most kelt fel, mégis tudtam, hogy sokat foglalkozott vele. Az egész megjelenésével. Szinte már tökéletes volt. Mit áltatom magam? Tökéletes.
Megráztam a fejem, azt remélve, hogy kitudom űzni a gondolatokat a mellettem ülő férfiről.
Mr. Carbell visszatette a poharat a dohányzó asztalra és felém fordult.
Szemöldökömet megemelve néztem rá.
Barna íriszeivel arcomat tanulmányozta.
- Tényleg nem volt még barátod? - törte meg a csendet.
- Nem, mint pár perccel ezelőtt sem volt - feleltem haragosan.
Miért nem tudja felfogni ezt? Nem nagy dolog. Lassan 16 éves leszek. Fiatal vagyok még hozzá.
Mr. Carbellt, viszont nem zavarta hangnemem.
- Ilyen gyönyörű lánynak érdekes, hogy még nem volt - gondolkodott hangosan, továbbra is engem fürkészve.
Más helyzetben nagyon jól esett volna a bók, de jelen esetben majd' szétvet a düh.
- Nem volt - emeltem fel a hangom. - Felfogta? - álltam fel a helyemről és a bejárati ajtóhoz vettem az irányt.
Mr. Carbell továbbra is csak édesen mosolyogva mellém sétált.
- Köszönöm, hogy ellenőrzött. Mint látja nagyon jól megvagyok. További szép estét - nyitottam ki duzzogva az ajtót.
Mr. Carbell viszont nem mozdult. Na, ne már!
- Most mi van?! - keltem ki hisztérikusan.
- Holnap is jönni fogok, Emmy. - közölte nyugodtan. - A szüleid rám bíztak. Erre a hétre az enyém vagy. - a mosolya időközben eltűnt csodaszép arcáról.
Átléptem a küszöbön és vártam, hogy Mr. Carbell is mellém érjen. Mikor ez megtörtént, becsuktam az ajtót.
- Nem vagyok a magáé Mr. Carbell. A szüleim megbízták magát azzal, hogy suli után megnézze, hogy minden rendben van-e velem. Nem birtokol engem. Sem ma, sem holnap, sem egész héten, sem semmikor. - közöltem nyersen.
- Persze, Emmy. - tért vissza mosolya.
Sóhajtottam egyet és vártam, hogy beszálljon a kocsijába.
- Jó éjszakát, Kis hölgy.
- Magának is. - köszöntem el.
Mr. Carbell beszállt a kocsijába én pedig bementem a házba.
Vagyis mentem volna.
Döbbentem vettem tudomásul , hogy sikeresen kizártam magam.
Elfelejtettem, hogy a kulcsot a zárban hagytam.
Tehetetlenül álltam az ajtó előtt. A telefonom is bent maradt. Miért nem tudom én is mindig magamnál tartani, mint más velem egyidősek. Na, jó. Ezt a kérdést fel sem tettem magamnak.
Egy meleg tenyeret éreztem a hátamon. Megfordultam és természetesen Mr. Carbell állt mellettem. Nem lepődtem meg. Valahogy sejtettem, hogy nem indult el. Jó mondjuk abból is rájöttem, hogy nem hallottam a kocsit.
- Szállj be a kocsiba. - utasított, mintsem kért volna.
Ellenkezni szerettem volna, de belegondolva helyzetembe, inkább nem tettem.
Sóhajtottam és elindultam a hatalmas fekete autó felé.
- Nagyon jól áll a szemüveg - jegyezte meg, miközben rám emelte csillogó szemeit.
Automatikusan megigazítottam az orromon a szemüvegem és elmotyogtam egy köszönöm félét.
- És milyen a suli? - érdeklődött.
- Öhm, jó - válaszoltam tömören. Kissé túl tömören.
Nem sok kedvem volt társalogni. Óh, pedig mennyi kedvem lenne hozzá, de nem szabad!
- Jó? Bővebben? Tanulás, tanárok, barátok? - faggatott tovább.
- Miért érdekli? - rivalltam rá.
Nem hiszem, hogy bármi köze is lenne a magánéletemhez. Főleg, még ha lenne is.
- Ez is a hatáskörömbe tartozik. Tudni akarom - felelte nyugodtan.
- Jegyek terén minden rendben. Bírom a tanárokat és vannak barátaim - adtam be a derekam és a szüleimnek beadott kis szövegemet hadartam el.
A suliban Maggien kívül nem kedvelnek. Ez elég hervasztó, mivel nem tudom mivel értem el, hogy szekálásra bírjam ezzel a többieket.
- És a fiúk? Velük mi van? - velük mi van? Ezt én is kérdezhetném.
- Mi lenne? Semmi. - nem volt még barátom. Nem közelednek felém a fiúk. De nem sok kedvem van a gyerekességükre. Nem bírnám.
- Nem volt még barátod, Emmy? - kérdezte komolyan.
Kissé megrémített tekintete, így gyorsan elkaptam róla.
- Nem - feleltem halkan.
- Finom a muffin - váltott témát.
- Köszönöm - jól esett, hogy ízlik neki. Féltem, hogy odaégetem.
Mr. Carbell megette a neki hozott muffinokat és a poharat szájához emelve kortyolgatni kezdte.
Azon kaptam magam, hogy Mr. Carbellt bámulom. Annyira, de annyira vonzó. Kócos, világosbarna haja rendezetlennek tűnt, mint aki most kelt fel, mégis tudtam, hogy sokat foglalkozott vele. Az egész megjelenésével. Szinte már tökéletes volt. Mit áltatom magam? Tökéletes.
Megráztam a fejem, azt remélve, hogy kitudom űzni a gondolatokat a mellettem ülő férfiről.
Mr. Carbell visszatette a poharat a dohányzó asztalra és felém fordult.
Szemöldökömet megemelve néztem rá.
Barna íriszeivel arcomat tanulmányozta.
- Tényleg nem volt még barátod? - törte meg a csendet.
- Nem, mint pár perccel ezelőtt sem volt - feleltem haragosan.
Miért nem tudja felfogni ezt? Nem nagy dolog. Lassan 16 éves leszek. Fiatal vagyok még hozzá.
Mr. Carbellt, viszont nem zavarta hangnemem.
- Ilyen gyönyörű lánynak érdekes, hogy még nem volt - gondolkodott hangosan, továbbra is engem fürkészve.
Más helyzetben nagyon jól esett volna a bók, de jelen esetben majd' szétvet a düh.
- Nem volt - emeltem fel a hangom. - Felfogta? - álltam fel a helyemről és a bejárati ajtóhoz vettem az irányt.
Mr. Carbell továbbra is csak édesen mosolyogva mellém sétált.
- Köszönöm, hogy ellenőrzött. Mint látja nagyon jól megvagyok. További szép estét - nyitottam ki duzzogva az ajtót.
Mr. Carbell viszont nem mozdult. Na, ne már!
- Most mi van?! - keltem ki hisztérikusan.
- Holnap is jönni fogok, Emmy. - közölte nyugodtan. - A szüleid rám bíztak. Erre a hétre az enyém vagy. - a mosolya időközben eltűnt csodaszép arcáról.
Átléptem a küszöbön és vártam, hogy Mr. Carbell is mellém érjen. Mikor ez megtörtént, becsuktam az ajtót.
- Nem vagyok a magáé Mr. Carbell. A szüleim megbízták magát azzal, hogy suli után megnézze, hogy minden rendben van-e velem. Nem birtokol engem. Sem ma, sem holnap, sem egész héten, sem semmikor. - közöltem nyersen.
- Persze, Emmy. - tért vissza mosolya.
Sóhajtottam egyet és vártam, hogy beszálljon a kocsijába.
- Jó éjszakát, Kis hölgy.
- Magának is. - köszöntem el.
Mr. Carbell beszállt a kocsijába én pedig bementem a házba.
Vagyis mentem volna.
Döbbentem vettem tudomásul , hogy sikeresen kizártam magam.
Elfelejtettem, hogy a kulcsot a zárban hagytam.
Tehetetlenül álltam az ajtó előtt. A telefonom is bent maradt. Miért nem tudom én is mindig magamnál tartani, mint más velem egyidősek. Na, jó. Ezt a kérdést fel sem tettem magamnak.
Egy meleg tenyeret éreztem a hátamon. Megfordultam és természetesen Mr. Carbell állt mellettem. Nem lepődtem meg. Valahogy sejtettem, hogy nem indult el. Jó mondjuk abból is rájöttem, hogy nem hallottam a kocsit.
- Szállj be a kocsiba. - utasított, mintsem kért volna.
Ellenkezni szerettem volna, de belegondolva helyzetembe, inkább nem tettem.
Sóhajtottam és elindultam a hatalmas fekete autó felé.
